A legtöbben párkapcsolatban élünk vagy éltünk. Fiatal felnőttkorunktól kezdve meghatározza életutunkat a párkapcsolat: először párválasztás, majd elköteleződés, végül családalapítás formájában.
Nincs egyetlen csodaszer, amely minden párkapcsolatot csodálatossá varázsol, nincs elixír, amelyet elfogyasztva, széthintve, párna alá csempészve megleljük a tökéletes, elszakíthatatlan kötelék titkát.
Azonban számos olyan tényező létezik, amely befolyásolhatja, hogy életünk végéig tartó szerelemben, szeretetben lesz-e részünk, vagy hosszabb-rövidebb idő elteltével búcsút kell intenünk párunknak.
Önismerettel és önszeretet
Manapság már közhelynek számít, ettől függetlenül még véletlenül sem elcsépelt, és egyben nagyon igaz: ha ismerjük magunkat és tisztában vagyunk azzal kik vagy és mit szeretnénk úgy általában magunktól, a világtól, az élettől, nagyobb eséllyel találjuk meg számunkra a megfelelő párt.
Az önismeret mellett fontos, hogy jóban legyünk magunkkal, szeressük magunkat, és szeretetünk legyen önzetlen magunk felé. Ha magunkat érdemes tartjuk arra, hogy szeretve legyünk, párunknak is megengedjük tudat alatt, hogy szeressen minket. A kiegyensúlyozott szerelem egyik – sőt, talán a legfontosabb – titka az, hogy magunkat is szeressük.
Az elfogadás
Az elfogadás a kapcsolatok alappillérre. Aki úgy érkezik egy kapcsolatba, hogy „jó-jó, hát ez van, majd megváltozik”, vagy „ez nem tetszik benne, de majd megváltoztatom”, annak keserves csalódásban lehet része.
Természetesen a szerelmespár tagjai összecsiszolódnak, egymáshoz alakulnak, sőt, a másik szokásait is gyakran felveszik, de a „megváltoztatom” és a „megváltozom” két teljesen különböző dolog: míg az előbbi egy kikényszerített, akár kierőszakolt változás, addig az utóbbi egy belülről érkező késztetés.
Egy szerelem többek között akkor tarthat sokáig, ha elfogadó, megtartó, esetleg szelíden terelgető. De a kényszer hatására kialakult változás soha nem tartós, ugyanakkor mérgező is lehet a kapcsolatra nézve.